Ide tartozó Bach-virág: Bohócvirág
Az Adventi Naptárad tizennegyedik zsebében megbújó papírlapon a következő áll Számodra: Bátorság
Az elmúlt két napban a jövő irányába tekintettünk. E közben előfordulhatott, hogy beléd hasított a félelem érzése. Erre is van Bach-virág esszencia.
Sőt! Itt megkülönböztetjük, hogy szorongásról van-e szó, amikor valami miatt rossz érzésünk van, de az okát nem tudjuk megmondani, ekkor a rezgőnyár esszenciája segíthet lelkileg jobban lenni és a megoldást megtalálni.
Ha azonban konkrétan meg tudjuk mondani félelmünk okát, akkor a Bohócvirág lesz, ami támogatásunkra tud lenni.
Miért hoztam rögtön a jövő tervezése után a félelmet?
Mert ahol a félelem az úr, ahol hangosak az árnyak és az aggodalmak, ott ezek elnyomják a teljességben megélt jövőd teremtő energiáit, fejed fölött elhatalmasodnak.
Beülsz egy hintába, hintáztatod magadat. Fejedet lehajtva a szorongás, aggodalom világába lökdösöd magad egyre mélyebbre, egyre sötétebbe.
Hogyan van kiút?
Egyetlen mozdulattal, egyetlen lépéssel kiszállhatsz.
Csak lépj egyet előre.
Mindig csak egyet.
A cselekvés a legjobb bátorságnövelő, a félelem „ellenszere”.
Amikor az első lépést megteszed, akkor már semmi nem kérdéses.
Tudd, nem baj, hogy félsz! Lehet félni. Sőt, a Bohócvirág pozitív aspektusához tartozik az a fajta bátorság, amikor a félelemmel együtt, vagy a
félelem ellenére is megteszem azt az adott dolgot.
Amikor pedig megteszem az első lépést, a félelem fokozatosan enyhül, majd elszáll az ismétléssel.
Jusson eszedbe, mikor vezetni tanultál. Amikor először beültél a kormány mögé, mennyire féltél? Másodjára? Tizedjére? Most?
A megerősítések:
„Bátor vagyok.”
„Belevágok.”
„Előrelépek.”
Végül jöjjön egy mese…
Volt egyszer egy nagyon gazdag ember. Az ifjú tanítványával járta a világot.
Közben mindegyre csak tanította, okította az ifjú tanítványát.
Egy este a hegyekben jártak, és rájuk esteledett. Nem volt hol aludniuk. Nem
messze megláttak egy rozzant házat. Odamentek. Bekopogtak. Szállást és
vacsorát kértek.
A gazda mondta nekik, hogy szívesen ad vacsorát, de csak nagyon kevés és
szegényes ételük van. Egy kis kecskesajt, egy kis tejföl, meg egy kis túró. Szállást
is csak a pajtában, a szénán tud adni nekik, a kecske mellett.
A gazdag ember azt mondta, hogy nem baj, örömmel veszik ezt is, és nagyon
köszönik.
Vacsora közben a gazdag ember megkérdezte a gazdát, hogy miből élnek, mit
csinálnak. „Van nekünk ez az egy szem kecskénk. Abból élünk. Az asszony
minden nap megfeji. A tejből túrót, tejfölt és sajtot készít. Én meg minden nap
lemegyek a városba, és a vásárban eladom őket a piacon.”
„Jól meg lehet ebből élni?” − kérdezte a gazdag ember.
„Hát nem igazán. Rettentő szegények vagyunk. Nincs semmink, csak a kecske,
meg ez az egy helyiségből álló viskónk a pajtával.”
Vacsora után nyugovóra tértek. A gazdag ember az ifjú tanítványával a pajtában
aludt, a kecske mellett. Hajnalban nagyon korán felébresztette a tanítványát, és
mondta neki: „Keljél gyorsan, és lökd bele a kecskét a szakadékba!”
„De mester! Hát, hogy lökném már azt a szegény kecskét a szakadékba? Ez
mindenük. Semmi másuk nincsen. Ebből élnek.”
„Ne vitatkozz velem! Amikor a tanítványom lettél, megfogadtad, hogy mindig
azt csinálod, amit én mondok Neked.”
Mit volt mit tenni. Felkelt az ifjú tanítvány. Kivezette a kecskét a pajtából. Aztán
belelökte a szakadékba.
Ezután csendben elmentek.
Sok év telt el azóta.
A gazdag ember tanításainak köszönhetően mára az ifjú tanítványból is nagyon
módos ember lett. De egész életében lelkiismeret furdalása volt amiatt, hogy
annak idején titokban a szakadékba lökte azt a szegény kecskét.
Így hát, egyszer csak gondolt egyet. Fogott egy nagy szekeret. Telis-tele pakolta
mindenféle földi jóval, ennivalóval, ajándékokkal, meg még pénzzel is. Befogott
elé két gyönyörű lovat. Aztán felszekerezett vele a hegyekbe, hogy megkeresse
a szegény embert, akinek a kecskéjét annak idején a szakadékba lökte.
Gondolta, hogy ezzel a szekérnyi ajándékkal jóváteszi, amit annak idején tett.
Hát, alig ismerte meg azt a helyet, ahol annak idején a szegény ember viskója
állt. Mert a viskó helyén most egy gyönyörű, hatalmas ház állt, gazdag birtokkal,
szép kerttel és istállókkal. Nem győzött csodálkozni.
Megy föl a lépcsőn, ott áll a gazda. Ugyanaz az ember volt, akinek a kecskéjét
annak idején a szakadékba lökte. Mondja neki szégyenkezve-csodálkozva:
„Biztos nem emlékszik már rám. A mesteremmel jártam maguknál sok évvel
ezelőtt. Vacsorát és szállást kértünk és kaptunk maguktól.”
„Dehogynem emlékszem, − mondja a gazda − amikor itt voltak, másnap
reggelre eltűnt a kecskénk.”
„A mesterem parancsára én löktem bele a szakadékba. Azóta is rettentően
szégyellem magam érte. Jóvátételként hoztam maguknak ezt a szekeret.”
„Ne szégyellje magát. Örökre hálás vagyok érte.”
„De miért?”
„Nem volt kecske, ezért aztán valami más megélhetés után kellett néznem. És
ez sokkal jobb, mint a kecske volt. Magának köszönhetően gazdag ember
lettem.
Rájöttem arra, hogy mivel volt egy kecském, az foglalta le minden
gondolatomat, időmet és energiámat. Amiatt a kecske miatt beértem az
ínséggel, az éhséggel és a szegénységgel. Pedig nem ez a méltó az emberhez.”
Te megteszed-e az első lépést magadtól?
Vagy majd, ha nem lesz más választásod?
Merre vigyen az első lépés?
Nézzük meg a személyes éved adta lehetőségeid!
Jelentkezz online konzultációra:https://nokaneten.hu/termek/ujvilagi-no-ebredese/
Harmóniád szolgálatában:
Nóri
